Minden öt éve kezdődött, a nagyon havas márciusban. A befogadott cicánk, Kormi éppen az ivartalanítás után lábadozott bent a jó meleg szobában, miközben kint még javában tombolt a tél. Tudod, ez volt az a március, amikor sms-t kaptunk arról, hogy átülhetünk mások autójába 🙂
A nagy hóban mindenki didergett, sokan lemondták „tavaszi” kirándulásaikat és inkább a hóeltakarítás mellett döntöttek. Nekem sem volt túl sok választásom, hiszen szerettünk volna az autónkkal beállni a ház elé, így egy kicsit kelletlenül ugyan, de nekiveselkedtem a hólapátolásnak…., ami nem tartott sokáig 🙂
Veled előfordult már, hogy találtál kutyát? Velem számtalanszor. Bárhol, bármikor, bármerre képes voltam felfedezni a bajba jutott állatokat: elkóborolt kutyákat, árokban szaladgáló cicákat és csatornafedő alá szorult kacsákat. Tettem mindezt közeli és távoli családtagjaim örömére.
Hogyan lehet az, hogy én mindig „belefutok” ilyen helyzetekbe?
Talán mert érzik, hogy nem hagyom cserben őket, a segítségre szoruló védtelen állatokat.
Nem voltam még kutyamenhelyen, azt hiszem nem vagyok erre lelkileg felkészülve. Nem mennék oda, mert félek, mindet hazavinném. Azt sem kívánom, hogy a kutyák oda kerüljenek. Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Örülök, hogy a kutyamenhelyre került ebekről gondoskodnak, megpróbálnak nekik új otthont, családot találni. Sokszor viszont borzasztó körülmények között élnek ezek az állatok. Minden tiszteletem azoké az EMBEREKÉ, akik segítenek ezeken a kutyusokon. Én ezt a magam módján teszem. Az általam megtalált ebekért minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elkerüljék a kutyamenhelyeket. Így történik ez mindig, amikor egy kóbor, elveszett, tanácstalan kutyába „botlok”.
Velem sokszor történt, történik ilyen. Így egyszer csak eljött az az idő, amikor a barátaim és a családtagjaim már viccesen csak annyit mondtak: ki ne tedd otthonról a lábad, mert azonnal találsz egy segítségre szoruló állatot.
Elég gyakran igazuk lett.
Volt hogy három kutyát is találtam egyszerre. Persze Szeged nagy város és sajnos felelőtlen Gazdiból van bőven ott is. Sokan mondják, hogy ez a nagy számok törvénye….. Nekem erről más jut eszembe: a felelőtlen állattartás – de erről majd máskor írom le a gondolataimat.
Néha azért csak kiléptem a házból, így lassan a házunk előtt találtam rá a segítségre szoruló kutyákra. Vagy inkább ők találtak rám. Így volt ez akkor is, a tavaszi hólapátoláskor.
Éppen az első adag havat dobtam a ház előtt lévő árokba, amikor visszafordulva Mázli ült előttem. (Persze akkor még nem így hívták) Csupa latyak és víz volt szegény, láthatóan átfázott már. Csak ült és bizalommal nézett rám…., persze nem csalódott. Esdeklő, kérő tekintetét látva rögtön eldöntöttem, hogy új otthont találok neki, nem hagyom, hogy kutyamenhely lakója legyen.
Azonnal abba is hagytam a lapátolást és elvittem Mázlit a közeli állatorvoshoz, hogy megnézzük van-e benne chip. Biztos voltam benne, hogy valahol nagyon várják haza. Rátettem a mi kutyánk pórázát és elindultunk első közös kalandunkra. Gyönyörűen sétált velem, lassan a jeges úton az állatorvosig. Fantasztikus volt érezni, hogy tudta, segíteni akarok rajta. 100%-ig megbízott bennem, semmi kétség nem látszott rajta, csak rám számított.
Sajnos nem volt benne chip (ennyit a felelős állatartásról), így nem tudtuk meg, honnan jött. Hittünk benne, hogy keresik, csodálatos teremtmény, aki semmiképp nem érdemli meg, hogy egy kutyamenhelyen kössön ki.
Igyekeztünk mindent megtenni, hogy megtaláljuk a gazdiját. Hívtuk a gyepmestert, bemondtuk a rádióban, szóltunk a taxisoknak, plakátokat készítettünk és kitettük őket a forgalmasabb helyekre. Nem jelentkeztek érte, ő mégis új otthonra lelt 🙂 De még milyenre!
Összefogtunk a családdal, befogadtuk ideiglenesen, mert megígértem neki, hogy nem hagyom az utcán és azt sem, hogy kutyamenhelyre kerüljön.
Pár nap alatt megoldottuk a helyzetet, mert mindenki azon fáradozott, hogy egy ilyen fantasztikus ebnek szerető családot találjunk. Sajnáltam, hogy nem találtuk meg a Gazdiját, de örültem is. Mert tudtam, hogy remek helyre kerül majd.
Közös történetünk szerencsére nem ért véget, igazán csak ekkor kezdődött. Mázli – mert ezt a nevet kapta 🙂 – a férjem szüleinél él azóta is és nagyon boldog, mosolygós kutya. Imádja a családot, a gyerekeket, a közös sétákat és rajong az EquiGroomer kutyakefés szőrápolásért is!
szerző: Tóth-Korom Kinga