Világ életemben kutyás voltam. 10 éves lehettem, amikor szüleim először megengedték, hogy kutyát tartsak. Nekem kellett minden nap gondoznom, mondván a Te kutyád, Te akartad, viseld gondját. Akkor kezdődött a hatalmas barátság a kutyák és köztem.
Így, mint oly sok kutyabarát, távolságtartóan viseltettem a macskákkal szemben. A ház körül, ahol szüleimmel laktunk, mindig volt egy-két cica, de soha nem kerültem közel hozzájuk. Amikor önálló lakásba költöztem, a kutyák hiányoztak, de a macskák hiányát egyáltalán nem éreztem. Amikor a feleségemmel végre kertes házat vásároltunk, Bizsu kutyánk heteken belül megérkezett, de macska még csak szóba sem került.
Néhány év el is telt így, amikor egyik ősszel, egy jópofa cirmos cica költözött a ház előkertjébe. Kinga természetesen pillanatok alatt rávett, hogy csináljak neki egy házat, hiszen jön a hideg, esni fog a hó, és nincs hol aludnia szegény cicusnak. Így lett az első közös cicánk Pertli, egy abban az időben népszerű rádiójáték ihletésére. Pontosan tudtuk, hogy Pertli az utca cicája, és csak a télre húzta meg magát nálunk, de akkor is, hozzánk tartozott.
Ahogy eljött a tavasz, melegedett az idő, fellángolt a cica szerelem is, Pertli elmaradozott, sokszor napokra, hetekre nem láttuk. Néha, amikor már látni lehetett gömbölyödő pocakját, visszatért egy-egy potya simire 🙂
Ahogy teltek a hónapok, tudomásul vettük, hogy Pertli amilyen hirtelen betoppant az életünkbe, úgy ki is lépett. Talán még meg is nyugodtam, hiszen „én kutyás vagyok”!
Egy nyárvégi reggelen aztán feltűnt, hogy a ház előtti esővízgyűjtőben rendszeresen felbukkan valami apró, koromfekete jószág. A feleségem módszeresen próbálta kicsalogatni a csatornából, és néhány hét alatt már az előkertben eszegette a neki kitett eleséget. Bizony, egy cseppnyi kismacska volt a feketeség, azóta is meg vagyunk győződve, hogy Pertli kölyke, akit tudatosan hagyott nálunk, meghálálva a téli gondoskodást, hogy sok örömet szerezzen nekünk azzal a fekete gombóccal.
A kiscica „megszelídítésének” öröme hamar rémálomba csapott át. Ahogy eljött az ősz, a macskanátha szezon, az akkor már Kormi névre elkeresztelt macsek mást sem csinált, csak tüsszögött, ráadásul valami gyomorfertőzés miatt egyéb sürgős gondjai is akadtak…
Ekkor pontosan tudtam, miért is utáltam korábban a macskákat. Komoly vitáim voltak a feleségemmel, aki mindenképp meg akarta gyógyítani a kiscicát, és nem sajnált sem időt, sem pénzt a kezelésére. A magam részéről egyszerűnek láttam a helyzetet: a macskának mennie kell. Akkor és azonnal. Természetesen nem így lett…
A kezelést persze nem lehetett az utcán folytatni, hiszen ott ki tudja, mit eszik-iszik a cica, így Kormi elfoglalta a földszinti fürdőszobát.
Több hét kezelés után a macska előbb a náthából gyógyult ki, majd a lósóska tea is csodát tett. Közben beköszöntött a tél, mégsem lehetett kitenni szegényt a hidegbe…, így megegyeztünk, hogy télire maradhat, szigorúan a számára kijelölt fürdőszobában, aminek az ajtaját biztosításként még egy gumipókkal is rögzítettem…
Kormi a szobafogság ellenére nagyon jól érezte magát, napi kétszeri étkezés és meleg szállás biztosítva, nyugalom. Mi kell több egy macskának télvíz idején? Ebben az idilli helyzetben természetesen a hormonjai is beindultak, így igazából csak én lepődtem meg, amikor egy nap a feleségem azzal a kéréssel hívott, hogy hazafelé menjek be az állatpatikába és vegyek fogamzásgátlót a macskánknak, mert be nem áll a szája, és hangosan hívja a cicafiúkat…na ekkor ismét megerősödött bennem, hogy „én kutyás vagyok”.
Mégis ez a nap volt az, ami elindított afelé, hogy ma óriási cimborák vagyunk az én kiscicámmal. A gyógyszerész néni ugyanis elmondta, hogy mennyi ideig, milyen időközönként kell szedni a macska fogamzásgátlót, de egyben azt is elmondta, hogy a tabletta szedése a cica súlyos megbetegedéséhez és halálához fog vezetni. Ekkor szembesültem azzal, hogy Kormi már hozzánk tartozik, úgy mint Bizsu, a kutyánk, és felelősséggel tartozunk érte.
Így a tabletta helyett műtéti ivartalanítás következett, nem kevés költséggel… Ekkor egy kicsit meginogtam, de amikor megláttam az altatásból ébredező kis jószágot, ahogy az egész világtól fél, és csak bennünk, a „lakótársaiban” bízik, még bennem is, aki egész addig azt kívántam, jöjjön már a tavasz, hogy kitegyem a szűrét, akkor egy életre szóló „szerelem” szövődött köztünk, és tart a mai napig is.
Azt hiszem, Kormi hálás nekünk a sok-sok törődésért, mi pedig hálásak vagyunk neki a sok-sok szeretetért, amit kapunk tőle. Persze meg van győződve, hogy mindez azért van így, mert Ő így akarja… 🙂
szerző: tkp